A cica kötődik a gazdájához? 1. rész

Ahhoz, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, kitérőt kell tennünk: a kötődéselmélet ugyanis emberi elmélet, nem cicás. Megalkotója az angol John Bowlby, aki szerint az embercsecsemőre az evolúció során kifejlődött, veleszületetten jellemző késztetés, hogy a közvetlen környezetében egy vagy néhány gondozóval szoros kapcsolatot alakítson ki. Szerinte a kötődés egy ösztönalapú viselkedéses rendszer, aminek célja, hogy a kicsi biztonsághoz és védelemhez jusson.

Nem kell nagy dolgokra gondolni: arról van szó, hogy nagyjából 9-12 hónapos korukra a babák…

… törekszenek a szüleik közelében lenni, míg másokkal tartózkodóvá, sőt, félénkké válnak.

… biztonságos bázisként tekintenek a legközelebbi gondozóikra. Ez annyit tesz, hogy aktívabban és bátrabban fedezik fel a környezetüket, ha anya és/vagy apa jelen van.

… biztonságos menedékként használják a szüleiket, tehát veszély vagy stressz esetén védelmet és megnyugtatást keresnek náluk. Ezért aktívan tesznek is, pl. odafutnak, felkéretőznek.

A kötődéselméletről vaskos könyvek születtek; nekünk most annyi a lényeg, hogy egy ösztönről van szó, ami gyakorlatilag kiirthatatlan az emberből. (Extrém körülmények kellenek hozzá!) Tehát egy bántalmazott gyerek is kötődni fog. Másként, mint szerencsésebb társai, de kötődni fog. A kötődés funkciója pedig, hogy biztonságot és védelmet nyújtson elsősorban az élet korai szakaszában, de tulajdonképpen végig az életúton. Például a házastársunktól is várunk valami hasonlót. Ebben az értelemben a kötődés nem azonos sem a kedveléssel, sem a szeretettel.

Na, de mi a helyzet a cicákkal? Őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy a kölyök macskákat ne készítette volna elő az evolúció a fenti definíció szerinti kötődésre. A kicsik (bizonyos életkor felett, ahogy az emberi babák is) egyértelműen preferálják a mamájukat egy idegen macskával szemben, szeretnek a közelében lenni, hozzá bújni, vele aludni. Ennek az előnye nyilvánvaló: nem kószálnak el az anyukájuktól, amikor már képesek rá, de magukról gondoskodni még nem tudnak. A kiscicák továbbá követik az anyjukat, és vele olyan helyekre is ellátogatnak, ahová önállóan nem. A mama pedig jellegzetes trillázó hanggal hív felfedezésre. Ezzel együtt az is igaz, hogy az anyamacska bátran a “fészekben” hagyhatja utódait, azok nem csatangolnak el. Éppen ezért megkockáztatom, hogy a kölyökcicák számára a mamájuk biztonságos bázisként funkcionál.

A következő kérdés, hogy vajon a kötődésre való képességüket felnővén is meg tudják őrizni? Ősük, a Felis Silvestris Lybica ugyanis egyedül vadászó ragadozó, aki őrzi a területét a fajtársaitól. Az így működő élőlényeknek pedig nincs szükségük kötődési kapcsolatokra. Nem is ápolnak ilyesmit. A házimacskát illetően viszont nem lehetünk biztosak. Többmacskás gazdik, meséljetek! A cicáitok egymáshoz bújva alszanak? Összedörgölődznek? Nyalogatják egymást? Igen, van ilyen, ami azt jelenti, hogy cicáink képesek élvezni egymás közelségét. (Különben fix, hogy nem tennék.) De hogy tudják-e a másikat biztonságos bázisként vagy menedékként használni? Nem tudjuk.

Most pedig íme, amiért ezt a cikket olvasod! Tehát: Vajon a cicák át tudják vinni a kölyökkorukban biztosan meglévő kötődési képességüket a gazdájukra és képesek megőrizni egy életen át? Alig találni kutatásokat a témában, de abban biztos vagyok, hogy az első pontot illetően a válasz igen. Amikor Kaylee cicám kicsi volt, többet lógott rajtam, mint később a fiam. Ha a számítógépen dolgoztam, a vállamon pihent. Ha aludtam, jött velem. Bár tapadó viselkedése fél éves kora tájékán csökkenni kezdett, rendszerint még most is követ, ha nem is azonnal. A bejegyzés írásakor a lábamon fekszik. Három éves Zoe cicám pedig mellettem, hozzám simul és dorombol. Na és River? River minden reggel bebújik a férjem mellé a takaró alá, és addig nyávog, amíg meg nem kapja a napi ölelés adagját. Szó szerint át kell ölelni! Mindezt egyikük sem csinálja anyukámmal, holott ismerik jól. Ám hogy mi a helyzet a második és harmadik ponttal? Sajnos ezt sem tudjuk.

Szóval, ami most következik, az magánvélemény. Én arra tippelek, hogy a cicák képesek a második és harmadik pontot is kipipálni, úgy kölyökként, mint felnőttként, de ez nem annyira látványos, mint egy gyerek esetében, és nem is pontosan úgy működik. (Részletekért lásd a folytatást!) Mert hát, mi történik, ha ledobnak egy petárdát az ablakod alatt? A másfél éves gyereked megijed, sír, a nyakadba ugrik. És a cicád? Megijed ő is, de nem hozzád fut, hanem a kanapé mögé. De azért, magam is sok példát hozhatnék, amikor ilyesmi történt, és a szavaimmal igenis képes voltam megnyugtatni a cicáimat. Tehát biztonságos menedék voltam, bár kevésbé kifejezetten.

Kár, hogy kutatások híján csak spekulációkra támaszkodhatok, mert van a témának gyakorlati vonatkozása. Tegyük fel, hogy a cicád félelmében morog és fúj a vendégedre! Helyénvaló megvigasztalni simogatással, kedves, gügyögő beszéddel? Hiszen retteg szegény. A választ pedig az dönti el, hogy képes-e rád biztonságos menedékként, a nyugalom forrásaként tekinteni. Ha ugyanis nem, akkor az efféle próbálkozások teljességgel haszontalanok. Sőt. További stresszt jelenthetnek, vagy még az is elképzelhető, hogy pozitív megerősítés lesz belőlük. Magyarul az üzeneted nem úgy fordítódik le, hogy “Oké, minden rendben, lazíthatok.”, hanem úgy, hogy “Még ez is idegesít?”, vagy “Ó, simit kapok? Akkor jól csináltam!”. Tapasztalataim alapján mindkettő gyakori.

És akkor a lényeg: Lehet, hogy a kölyökmacskákat felkészítette az evolúció, hogy az anyjukhoz kötődjenek, de arra, hogy felnőttként emberekhez, arra száz százalék, hogy nem. Ehhez kevés volt az a durván tízezer év, amit együtt töltöttünk. Ettől még képesek lehetnek rá, de semmiképp sem alapértelmezett. Ha számodra az jelenti a cicatartást, hogy kicsapod a kertbe, és néha odatolsz neki egy kis ételt, akkor tiszta sor: nem fog kötődni. Ha viszont közel engeded magadhoz, játszol vele, szeretgeted, trükköket tanítasz neki, akkor elkezdi teljesíteni a pontokat, méghozzá ebben a sorrendben: egy, kettő, három. Az elsőt viszonylag könnyű elérni, a másodikat is sokaknak sikerül, a harmadikat ritkábbnak gondolom. De ez változhat, ahogy folyamatosan nő a lakásban tartott cicák száma, és a macskatartási kultúra is alakul. Valahogy egyre többet nézünk ki belőlük.

Lezárásként néhány gondolat, amit fentebb nem sikerült beillesztenem, de fontos (vagy az lehet):

… szőrös barátaink számára kötődni bárkihez (macska, ember, kutya, Spock kapitány) nem létszükséglet. Egy egyedül élő tanyasi állat (ha gondoskodnak számára meleg búvóhelyről, élelemről és orvosi ellátásról) valószínűleg nem boldogtalanabb, mint panellakó társa, aki a gazdijával alszik. Ez számunkra szinte elképzelhetetlen, hiszen a legtöbben el sem tudjuk képzelni az életünket kötődési kapcsolat(ok) nélkül. De hát mi évmilliók óta csoportban élünk.

… nem ismert, hogy a cicák életminőségét növeli-e a gazdijukhoz való kötődésük, és nem ismert, hogy mi a helyzet a kizárólag lakásban tartott állatokkal. Utóbbira óvatos igent mondok, de ez nem jelenti, hogy a macskaságukból fakadó szükségleteikről el lehet felejtkezni!

… nem tisztázott, hogy a macskák képesek-e szomorúságot érezni, és az sem, hogy a gazdijuk gazdijuk elvesztése kiváltja-e belőlük ezt az érzelmet. Emberszemmel nézve ez is furcsa, hiszen ha mi elveszítjük kötődési személyünket, az fáj és gyászreakció követi. De elképzelhető, hogy a cicák ezzel nem így vannak. Ettől nem rosszabbak, mint mi; legfeljebb mások.

A folytatást itt találod!

 

Ha tetszett, oszd meg! Ezzel a Facebook oldalára kerülsz, és jönnek a sütijei is 🙂

  1 hozzászólás: “A cica kötődik a gazdájához? 1. rész

  1. Szeretném jelezni, hogy nem azért bújok reggelente Péter gazdám mellé, mert éhes vagyok. Tele a tálkám száraztáppal! Egyszerűen olyan jóóóó….

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük